Firkin TV: Még egy rövid beszámoló Kanadáról, képekkel

Őrült kis együttesünk Kanadát próbálta az - általunk magyarosan fűszerezett - ír muzsika és eldalolt sze/k/szkultúra bűvkörébe bevonni, vagy ahogy mi hívjuk: firkinizálni.

Döbbenetes volt, amikor a torontói reptéri vámos srác felkapta a fejét, hogy „tényleg ti vagytok a Firkin?” – persze mindezt angolul. Igazán jóleső érzés volt tapasztalni, hogy vendéglátónk jegyet foglalt hírünknek is valamelyik minket megelőző járatra. A tréfát félretéve: egyszerűen csak gondoskodtak koncertjeink promóciójáról és még számos apró dologról, ami által úgy érezhettük, mintha igazi nagy zenekar lennénk Európából.

A repülőtérről - leginkább az amerikás filmekből ismert – bőrüléses Lincolnokkal gurultunk belvárosi szállodánk felé, aminek pusztán csak annyi jelentősége volt, hogy kinti partnereink azt szerették volna, hogy jól érezzük magunkat, hiszen túl sok ember már nem szaladgált hajnalban, hogy megnézzék, milyen csiricsárén is jön meg Torontóba a Firkin.

Szállodánk igazán kényelmes volt: befészkeltük magunkat pár szobába, amelyekről hamar ki is derült, hogy kifejezetten nekünk, zenészeknek tartogatták, ugyanis ezek voltak Bob Marley és Eric Clapton kedvenc szobái, amelyekbe mindig visszatértek torontói koncertjeik során. Lestünk is erősen, mint Rozália a mozáliában, persze füvet nem találtunk, nem is nő a 23. emeleten.

Ébredésünk után azonnal mentünk is első fellépésünk helyszínére, a karmazsinvörös Quail & Firkin Pubba, ahol első ízben találkoztunk a nagyérdeművel és turnémenedzserünkkel, Gary-vel, egy végtelenül kedves figurával, aki nem szállt el magától, noha az évek során olyan együttesekkel dolgozott együtt, mint az AC/DC, a Police vagy az ír punk műfaj ősatyja, a The Pogues.

Nagy megtiszteltetés volt vele és stábjával dolgozni. Profizmusukat jól mutatja, hogy az első koncert után úgy mehettünk a további állomásokra, hogy érkezésünkre már állt a színpad, minden zenész egyéni kéréseit és kívánságait figyelembe véve. Ha egy húr elszakadt koncert közben, egy fehér kesztyű nyúlt ki a fekete színpadi függöny mögül egy póthangszert tartva. Nem vagyunk ehhez hozzászokva, mondanom sem kell.

És hát a koncertek: eszméletlen bulikban volt részünk az első perctől fogva. Rengeteg rajongót, lelkes „groupie”-kat gyűjtöttünk magunk köré, akik végigkísértek minket minden további turnéállomáson. Ilyen szerelésben sajnos nem jött senki...:

Szent Patrik Napján (március 17-én), az írek legőrültebb ünnepén a Lee’s Palace-ban léptünk fel, amelyet már jó előre beharangoztak a Now-ban, Torontó egyik legnagyobb lapjában. Telt ház fogadott minket, tetőtől talpig zöldbe öltözve, sörrel és whiskey-vel a kezében. A hely - nevével ellentétben ¬- amúgy nem egy palota: a backstage csöveiből jó néhány darabot kitépett az idő vasfoga, a falakat sem mostanában meszelték ki.

Mégis minden tag megbabonázva indult firkinizálni, hiszen tudták, ugyanazokat a kilincseket fogják meg színpadra lépés előtt, mint egykor a Nirvana vagy az Oasis, és ugyanazokon a lépcsőkön ereszkednek a közönség elé a függöny mögül, mint előtte lévő nap a Sum41.

Varázslatos hely volt, annyi biztos, a technika pedig világszínvonalú.

Másnap a Bull & Firkinben skandálva tapsoltak vissza minket. Csak azt lehetett hallani, hogy „Vissza! Vissza!”. Magyarul! Nem kérdés, magyarok voltak a javából, felkészültek Firkinből, az előző napok koncertjein felbuzdulva. Hatalmas érzés volt, 8000 km-re az otthonunktól!

Negyedik nap a Firkin On King-ben zúzott a banda, elit környéken, a Bay St. övező pénzügyi központban (mint New Yorkban a Wall Street környéke). A közönség teljesen más volt itt, mint addig. Ennek ellenére már a második számtól őrjöngött a "King"-béli testület, nagydarab rocker headbangelt az ugráló bróker mellett a vörösbársony kárpittal bevont székek közt, ahol ékszerrel teleaggatott nénik tapsoltak rendületlenül.

Minden szempontból sikeres volt firkinizáló turnénk: együttműködési ajánlatot kaptunk egy floridai médiacég tulajdonosától, valamint meghívtak minket 2012-re egy újabb kanadai turnéra és az Egyesült Államokba, Kaliforniába.

Úgy éreztük, tényleg a világ tetején lehettünk egy hét erejéig. Egy röpke óráig valóban voltunk ott: felvittek minket a CN Towerbe, Torontó legmagasabb épületébe.

447 méter magasból nézhettük a várost és a 100 km-re lévő Niagarát, amivel szintén volt szerencsénk közelebbről is megismerkedni vendéglátóink jóvoltából. Öltönyös sofőrrel és egy igazi bulis turnébusszal karcoltuk az amerikai határt, és lestük a lezúduló jeges habokat a szikrázó napsütésben…